Az SZMCS családos cserkészei április második hétvégéjét az Alacsony-Tátra lábánál megbúvó Jecenye falu üdülőjében töltötték. A langyos szellővel ránk köszönő tavasz még meghagyott néhány hófoltot szállásunk környékén, de csak azért, hogy a bennünk rejtőző harci szellem még előtörjön egy-egy hógolyócsatában.
Kinyíltak az autók csomagtartói, és onnan elsősorban gyerekközpontú segédeszközök és egyéb varázsdolgok kerültek elő. Sokkal több, mint amennyi egy raktérbe valójában belefér. A harmincnégy felnőtt meg a harmincöt gyerek pillanatokon belül pezsgő élettel töltötte meg a szállodát. Ha valaki idegen ezen a hétvégén betoppant volna a hotelba, a recepcióig sem jutott volna el, hiszen a bejáratnál számos roller, bringa és játék kismotor száguldozott a legkisebbek által rögtönzött körforgalomban. Ha pedig a felnőtt cserkész jól odafigyelt, megállapíthatta, hogy ez a szabálytalannak tűnő, szűnni nem akaró mozgás bizony nagyon is szabályos. Hiába, ez a gyerekvilág.
Nem tudtuk eldönteni, hogy a gyalogtúra pofon egyszerű volt-e vagy csak egyszerű pofon. Csak taposni kellett… Igen, taposni… Meg cipelni a legkisebbeket háton, nyakban, ölben, vagy ahogy éppen a helyzet megkívánta. „Bože môj! Kam idete s tými deťmi?!” (Istenem! Hova mennek azokkal a gyerekekkel?!) – kiabált utánunk a helyi asszonyság, de ekkor még fogalmunk sem volt, mit tartogat számunkra a vad természet. A napsugarak már áthatoltak a fenyőerdőn, de ez nem volt elég ahhoz, hogy az egyre magasabbra törő cserkészeink felüdüljenek. Ám nem csak a tengerszint feletti magasság nőtt, a hóréteg is egyre vastagodott. A bandukoló csapat egy idő után aztán kettévált. A kalandvágyók bevágtak az erdőbe, a mérsékeltebbek az aszfaltozott szerpentinen folytatták. Hogy ki döntött helyesen? Nem tudjuk. Azok ugyanis, akik az erdei ösvényen „rövidítettek” (volna), egy óra menetelés után akadályba ütköztek. Az áthatolhatatlan hóréteg, a fagyos sziklák meg a száguldó hegyi patak állj-t parancsolt a csapatnak. Nekik vissza kellett fordulniuk. A célt, a vízeséseket nem láthatták meg. A mérsékeltebb csapat meg addig-addig baktatott-ballagott, mígnem egyszer csak meghallották a vízesések moraját… tovább azonban ők sem jutottak. A behavazott erdei utak járhatatlansága útjukat állta. Ez utóbbiak azonban már nagyon messze bent (és fent!) voltak az erdőben, így ők is visszafordultak. A kiindulási pontra visszaérve aztán megállapították, hogy útjuk alig volt több 14 km-nél. A gyerkőcök nem sírtak… a felnőttek is csak majdnem. A (tor)túra így ért véget. A családos cserkészek ismét átlagon felül teljesítettek.
Délután Lépes Lóránt atya és Erdélyi Zoltán református lelkész tartottak szentmisét és istentiszteletet. Érezhette mindenki, kicsi és nagy, hogy a feltámadt Krisztus gyűjtött össze ide mindnyájunkat.
A gombák, a lila pókok, a lepkék, a napocskák, a tulipánok, a csigák, a szitakötők, a kukacok, a rózsaszín pillangók, a méhecskék ezen az estén hamar elaludtak és zúgó vízesésekről meg száraz lábbelikről álmodtak.
Másnap kitűzőket meg kis vitorlásokat készített a gyereksereg, vagy „csocsózott”, vagy kosárlabdázott, vagy a körforgalom aktív résztvevőjeként teljesített szolgálatot valamelyik talált rolleren. Aztán este jött az a bizonyos családos vetélkedő, amelyben az „öregek” és a „fiatalok” mutatták meg ügyességüket. Senki sem hitte volna, hogy egy öt tagú család egy lábon is meg tud állni (pedig tíz a láb!) Hiába, ez már teljesítmény… fel kell venni a próbarendszerbe!
Köszönjük a szervezőknek, hogy mindent megtettek értünk. Szeretettel gondolunk a két Bánó családra, valamint a bennünket mókásan irányító napostisztre, Balta Zsoltira. Találkozunk nyáron, az 5. Családos Táborban!
Zalka Lóránt