Veres Réka vagyok, az esztergomi 14-es Holló cserkészcsapat tagja. Innen érkeztem Nagymegyerbe, a CSENDIEX elsősegély képzésére, Hertelendy Ágival.
Egyik délután olvasgattam a leveleket, amiket a csapatparancsnokunk, Nusi küldött. Csak a szokásos. Vezetői, tábormegbeszélés, logisztika. Gondoltam, ennyi mára elég is. De aztán megakadt a szemem egy címen. Elsősegély képzési lehetőség. Nos. Ez felkeltette a figyelmemet, hiszen eddig is foglalkoztam elsősegély nyújtással. Eszembe jutott, megnézem a programot, ezen már nem múlik semmi. És ott volt az a rész, ami felkeltette a figyelmemet. Tábori elsősegély. Mint őrsvezető, számos táborban vettem részt, kisebb – nagyobb balesetek mellett. Ezekkel még tud is kezdeni valamit az ember. De mikor egy betegség jön szembe, azzal már kevésbé. Arról soha nem beszéltünk, nem is került szóba. Aztán egyik őrstársam írt, hogy esetleg nem megyek e, mert tudja, engem ez érdekel. Néhány levélváltás után jelentkeztünk is.
Eljött a nagy nap. Indultunk itthonról. Az út egész gyorsan telt, főleg, miután felvettünk egy stoppost, aki nem beszélt se magyarul, sem németül.
-Sprichst du deutsch?
-Nein. But I speak english. Do you speak english?
-No.
Szóval, jó cserkészhez méltóan, kézzel lábbal megbeszéltük, ki merre tart, végül felvettük. Elvittük egy darabig, majd kiszállt. Mi pedig mentünk tovább. Megérkeztünk. Bementünk a házba, majd felmentünk az emeletre. Persze, nem oda kellett volna, de onnan lekísértek minket a lentebbi emeletre, ahol a képzés volt. Először Andival találkoztunk, aki kedvesen köszöntött minket, majd megmutatta, hova tehetjük a táskáinkat.
Mikor megláttam a teremben a nem kevesebb, mit öt ambu-babát, már tudtam, hogy ez szuper lesz. Közben érkezett még pár ember, és elkezdődött az első program. Átvettük az anatómia azon részét, ami szükséges volt ahhoz, hogy megértsük a dolgokat. (Itt nem kell bonyolult dolgokra gondolni, csak a főbb testrészekre és belső szervekre.) Ez után Tomi vette át a szót. Ő az elsődleges betegvizsgálatot mutatta meg, és megtanulhattunk újraéleszteni. Eleinte mindenkinek nehezebben ment, de a végén ebbe is belejöttünk. Szerencsére ez nem egy uncsi, nézd meg és jegyezd meg képzés volt, szóval ki is próbálhattuk a dolgokat. Utólag úgy gondolom, hogy fontos részt képezett az egész hétvége során az, hogy csapatokban dolgoztunk, változó beosztásban. Ez abban segített, hogy megtanultunk mindenkivel együttműködően dolgozni. Ettől kezdett összerázódni a kis csapat. Este, vacsi közben is tudtunk beszélgetni, megismerkedtünk más csapatok történeteivel, és rájöttünk, hogy vezetőként a legtöbben ugyan azokkal a problémákkal állunk szemben.
Szombaton reggel, mikor leértünk a terembe, már finom reggeli várt minket. Miután jóllaktunk, folytatódtak a képzések. Elsősegély, kötözések, tábori balesetek. Ez után kezdődött a jó rész. Mindezt megnéztük gyakorlatban. Mondanom sem kell, az első szituációnál nemhogy az áldozatokat, de saját magunkat is ,,kinyírtuk”. Hát persze. Helyszínbiztosítás. Mondtuk aztán utólag. Ezt a részt egyre több gyakorlat követte. Eközben egyre jobban belejöttünk a helyzetek felismerésébe, és már nem mindig kellett Andiéknak könyörögniük, hogy ugyan, legyünk szívesek másokkal, és ne csak akit nagyon ismerünk, együtt dolgozni, és vele kialakítani a csapatokat.
Mi után túléltünk szinte mindenfajta helyzetet, fejszés balesetet, epilepsziást, cukorbeteget, sőt még autóbalesetet és áramütöttet is, jöhetett a vizsga. Mindenki kiment az udvarra, ahol játszottunk és beszélgettünk. Elkezdték behívni az embereket egyesével, hogy számot adjanak a hétvégén tanultakról. Ez az idő remek alkalmat biztosított arra, hogy elkezdjünk régebbi balesetekről, vicces történetekről beszélgetni. Így kialakult egy szuper csapat, akikkel úgy gondolom, bármikor szívesen összeülnénk még egy hétvégére. Ez után még bent beszélgettünk kicsit, néztünk pár videót, és elmentünk aludni. Jobban mondva. Nem. Csak vicceltem. Volt, aki elment aludni, de egy páran még maradtunk, és elszórakoztattuk magunkat. Olyan fél kettő körül még nekiálltunk teát főzni, képeket nézegettünk, aztán végül mi is mentünk lefeküdni.
Reggel nehezen levánszorogtunk a terembe.
-Madárkáim, meddig voltatok még ébren este? – kérdezte Andi nevetve
Mi pedig elmeséltük, hogy nagyjából mennyi volt az az annyi.
Utólag beszélgettem pár emberrel arról, hogy milyen volt ez a képzés. Hasznos? Hosszú? Rövid? A következő válaszokat kaptam a kérdésre.
,,Nagyon hálás vagyok, hogy részt vehettem ezen a hétvégén, ahol elsajátíthattuk, vagy akár újból feleleveníthettük az elsősegélynyújtás lépéseit, szabályait. Nagyon sokat tanultam, tapasztaltam ez alatt a pár nap alatt, így, ha a való életben is történne a környezetemben baleset, nem leszek teljesen tanácstalan. Úgy gondolom, hogy az elsősegélynújtás alapjait mindenkinek el kéne sajátítania.” – Ági, 23
,,Voltam már néhány rövidebb EÜ képzésen, de ez a többnapos intenzív képzés valami teljesen más kategória. A sok gyakorlati tudás mellett főleg magabiztosságot adott, hogy segítsek, amikor arra szükség van. Szerintem minden felelősségteljes vezetőnek végig kellene csinálni egy ilyen hétvégét.” – Gyuri, 21
,,Cserkészként meg egyébként is gyakran vagyok gyerekek között, ha pedig épp nem, akkor a családom, barátaim, munkatársaim társaságában töltöm az időm. Ezért éreztem úgy, hogy hasznomra válhat ez a képzés, hisz a baj bármikor, bárhol megtörténhet. Az elvárásom az volt a hétvégével kapcsolatban, hogy utána már ne érjen teljesen felkészületlenül egy esetleges vészhelyzet és ez teljesült is. Persze az ember sosem készülhet fel mindenre, de úgy érzem elsajátítottuk az alapokat. Életszerű, de mondhatnám úgy is, hogy "eszméletlen" jó helyzetgyakorlatokban volt részünk családias hangulatban. Mindenkinek csak ajánlani tudom az ilyen képzéseket, mert nemcsak a saját, hanem mások javára is válhat. Ezúton is köszönjük még egyszer a szervezőknek.” Attila, 26
Igazából, ha nekem kellene röviden összefoglalni, mi is volt számomra ez a képzés, annyit tudok mondani, hogy nekem ez egy hétvége volt. Ez nekem szórakozást jelentett, és új, kedves emberek megismerését. Ezzel szemben ez lehet, hogy másnak az élete lesz. Egy olyan emberé, akinek egyszer én tudom megmenteni az életét azzal, hogy mondjuk nem töröm el a gerincét, miközben kiveszem az égő autóból. Ennek a leendő túlélőnek, és a kis csapat nevében köszönöm, hogy csináltátok nekünk ezt a képzést.
Hajrá tovább Andi és Tomi!
Réka
