Tizenhat család tizenöt autóval, összesen ötvenhét cserkész/jelölt (28 gyerek és 29 felnőtt) ostrom alá vette, majd sikeresen elfoglalta a dunamocsi általános iskola épületét és annak környékét.
Akik az anyaföld közelségét akarták érezni, már sátrakban éjszakáztak, akik a szúnyogokkal kívántak csatázni, az épületben alakították ki lakószobáikat. Dzsumbuj királya meg hű szolgája Tivadar, a sárkány mondták el mindig azt, amit mindenkinek tudnia kellett. Aztán indult is az autókaraván, hogy különböző helyszíneken verjük fel a csendet. A börzsönyi kisvasúton Márianosztrára zakatoltunk el, s bár a hely szépsége mindnyájunkat lenyűgözött, a helyi éttermi szokásokkal (a „villámgyors” kiszolgálással) sehogy sem tudtunk azonosulni. A kiadós nyári záport követően Samu, Dórika és Matyi szüleikkel még feltapostak a Kopasz-hegy legtetejére, ahonnan varázsfüvet hoztak Dzsumbuj királyának.
A következő napon egy következő nyári zápor a pati termálfürdőben ért bennünket. Az égzengést követően azonban fittyet hányva a még morcos égboltra, újra medencét foglaltunk és gumilabdás vidámkodással élveztük a nyarat. És telt az idő. Autókaraván, ügyes parkolás, az újabb helyszín Komárom! A történelmi látványosságokat a városi „gőzösön” csücsülve nézhettük végig. Hajunk szállt a szélben, mi pedig ősi várfalak tövében, az öreg Duna partján/hídján suhantunk a komáromi Szűztől kezdődően a Monostori Erődön keresztül Jókai Mór kedvelt pihenőhelyéig bezáródóan. Közben egy kulcsfontosságú információval is gazdagodtunk: a mi Tivadar nevű sárkányunk éppen egy komáromi oviban tanult meg építőkockázni. Néhány kilométerrel arrébb a leparkolást követően a legkisebbek nagy örömére UGRIparkolás következett!
Az Esztergomi Vármúzeumban Dzsumbuj királyának katonáit fegyverezték fel, hogy ezek az országvédő vitézek szembeszállhassanak majd a csúf pomogácsokkal (amiként azt Tivadar is megmondotta). A kiképzés sikerült, hiszen minden vitézünk elbírta a kezébe adott alabárdot/kardot/bárdot. Egy bátor apuka pedig – akinek hanghordozása Tivadaréra emlékeztetett, – magára öltötte a huszonnégy kiló harminc dekás láncinget is!
A métának sohasem tapasztalt sikere volt. A sportszerűség, a legkisebbekkel szembeni tolerancia, az egészséges versenyszellem jellemezte a vacsori utáni meccseket. Az utolsó előtti napon került sor a rohampályára, melyet szakadó eső kísért fokozva a kis, a közepes és a nagy futók megpróbáltatásait. A sikereket tábortüzek fényénél ünnepeltük. A nyúl elment a bálba, Bill lassan főzte a teát, fenn a falon dülledt szemekkel nézett ránk a bolha, búsan nem volt, aki mindezt hallgatta… de olyan sem akadt közöttünk, aki hiányt érezhetett volna az öt teljes nap során. Volt, ami volt, lesz, ami lesz, egyet azonban biztosan tudunk: három helyi srác egy langy nyári estén végképp szakított a petárdázással.
Ha hiszitek, ha nem, a fentebb leírtak kivétel nélkül a IV. Családos Cserkésztáborban történtek. Köszönettel tartozunk minden dunamocsi polgárnak és a szakácsnőknek, akik terveink megvalósításához biztosították a terepet, valamint a két szervező családnak, Kocuréknek és Farkaséknak. Nekik harsogjuk együtt, hogy: „Török görbe kard és bárd a fegyverem! Pomogács, pomogács, állj ki ellenem!!”
Zalka Lóránt