Te mit válaszolnál, ha egyik nap kapnál egy e-mailt, amiben azt kérdezik tőled, hogy ugyan nem lenne-e kedved képviselni a Szövetséget Strasbourgban a Charta XXI konferenciáján? Pozitív válaszok egész sorát lehetne most ide leírni, de maradjunk annyiban, hogy igent mondtam.
Azt sem árt tudni, hogy mégis miféle konferencia, mert, bevallom őszintén, így elsőre az, hogy Charta XXI semmilyen harangot nem kongatott meg korcsolyapálya üzemeltetésektől, egyetemi óráktól és egyéb problémák megoldásától gondterhelt fejemben. A lényege annyi, hogy ezt a mozgalmat Surján László Európa parlamenti független képviselő indította azzal a céllal, hogy a Kárpát-medencén belül ember-ember közti kapcsolatok révén oldja meg a nemzetiségi problémákat, a politika kizárásával. Ez némileg abszurd, persze, hiszen ő is politikus, de függetlenként nem kell egy párt utasításait sem követnie és ő maga is látja a jelenlegi rendszer hibáit. A nemzetiségi problémák alatt a többségi és a kisebbségi nemzetek (például román-magyar, szlovák-magyar, ukrán-ruszin) együttélése során jelentkező konfliktusokat kell érteni. Hát, nagyjából ennyit tudtam indulásom előtt kideríteni a dologról.
Amikor eljött az a reggel, meglehetősen örültem annak, hogy sikerült a buszon úgy helyezkedni, hogy egyedül üljek. Tudom, ez nem éppen kelti azt a látszatot, hogy épp egy ember-ember közti kapcsolatokat építő konferenciára tartok, aminek a nem hivatalos Connecting People mottóját a Nokia is megirigyelhetné, de abban igazat kell adnotok, hogy a 13 órás busz utat jobb nem minden irányból összepréselve végigszenvedni. Már majdnem odaítéltem magamnak a nap stratégája kitüntetést, de Pozsonytól nem messze (ugrottunk néhány órát előre az időben) a szlovák kontingens csatlakozott hozzánk és mellém beült egy valaki. A valaki Andrej volt Zsolnáról (ahonnan Slota is való, csak hogy érezzétek, hogy igenis a „másik” oldalon is nagy igény van a megbékélésre) és biztos azt hiszitek, hogy végigbeszélgettük az utat és országos barátok lettünk, de nem! Alig szóltunk egymáshoz, ami főleg nekem volt köszönhető, hiszen aki ismer, az tudja, hogy a szlováktudásom csak 3 kis lépéssel jobb a svéd (miért pont svéd?) nyelvtudásomnál. Végül három órás késéssel, 16 óra utazás után érkeztünk meg Offenburgba a hotelbe. A vacsora után kiderült, hogy Andrejjel leszek egy szobában. Bár a megbékélés az rulez, de akkor ennek túlságosan nem örültem, hiszen ez sok szlovákul hebegést vetített előre a következő három napra. És itt következik a fordulópont a történetben és az én hozzáállásomban.
Egyrészt, kiderült, hogy azért egész jól beszélem az államnyelvet, de ami a fontosabb, azt kezdtem érezni, hogy szlovákul beszélni jó és örülök, hogy végre használhatom. Nyilván voltak dolgok, amiket angolul kellett mondanom, mert nem jutott eszembe szlovákul, de a lényeg, hogy azt a gátlást kellett leküzdeni, hogy inkább nem szólalok meg, hátha valamit rosszul mondok és a gonosz, magyar gyűlölő szlovákok tüzes vassal kitépik a nyelvemet és többször egymás után megölnek, vagy rosszabb. Ebből a tanulság annyi, hogy ti is használjátok a nyelvet, amennyit csak tudjátok, mert később csak a hasznotokra válik és szlovák testvéreink is az esetek túlnyomó többségében értékelik, ha legalább próbálkoztok. Tanulság vége.
A következő három napban aztán voltunk néhányszor az Európa Parlamentben, meghallgattuk néhány politikus mondandóját, beültünk egy-két ülésre, de ezt azért nem szeretném részletesebben kifejteni, mert minek. Némelyikük mondott érdekeset az együttélésről, némelyik ülés elmondhatatlanul unalmas volt, de szerintem ennek az útnak nem a beszédek meghallgatása volt a fő hozománya. A lényeg a párbeszéd volt. Az időm nagy részét a Magyar Cserkészszövetségek Fórumát képviselő cserkészekkel, vagy a szlovákiaiakkal töltöttem és rengeteget beszélgettünk kisebbségi dolgokról és arról is, hogy a „többségiek” erről mit gondolnak. Egyetértettünk abban, hogy a konfliktusok legfőbb okozója a szülőkről gyerekekre átörökített gyűlölet, a téves hitek a másik oldalról, a negatív (főleg politikai) propaganda és a párbeszéd hiánya. Az utolsó nap délelőttjén voltak kiscsoportos beszélgetések, ahol országok szerint voltunk szétosztva és próbáltunk megoldásokat találni a feltett kérdésekre, például, hogy hogyan lehetne a Charta mozgalmat népszerűsíteni, milyen módokon lehetne a párbeszédet elősegíteni a nemzetek között, stb.
A délutánokat pedig kirándulásokkal töltöttük, megnéztünk néhány gyönyörű várost, meg vásárt és a vége felé már kazettás házakat láttam akkor is, ha lehunytam a szemem. Tény és való, hogy gyönyörűek, de ahogy egy román cserkészlánnyal (merthogy nem csak Fórumos cserkészek voltak) megállapítottuk, ha egyet láttál, lényegében mindet láttad.
Az számomra is teljesen világos, hogy ebből az írásból nem derül ki, hogy pontosan mit is csináltunk mi ott, de nem is ezt akartam elérni. Azt akartam, hogy tudjátok, van igény és van akarat a konfliktusok feloldására és vannak emberek, akik ezért dolgoznak. Előbb-utóbb tudatosítanunk kell, hogy nem a túlélés, vagy az egymás mellett élés a cél, hanem az együttélés, mert azzal tud mindkét kultúra (legyen az bármelyik kettő a Kárpát-medencében) fejlődni, megismerni és fennmaradni.
Juhász Gergely